Kulturális intézmények

Település:
Budapest, 6. kerület


Magyar Állami Operaház


Cím: 1061 Budapest, Andrássy út 22., Központi telefonszám: +36 1 8147-100,

A Magyar Állami Operaház Magyarország egyetlen nagy létszámú társulattal rendelkező és kimondottan operákra, balettekre szakosodott színháza. Az épület Budapest egyik legjelentősebb 19. századi műemléke. Neoreneszánsz stílusban épült Ybl Miklós tervei alapján. A gazdagon díszített belső terek kialakításában neves magyar művészek is közreműködtek, többek között Than Mór, Lotz Károly és Székely Bertalan.

Pest-Budán 1837 óta a Nemzeti Színház adott otthont a zenés drámai műfajnak, azonban az 1867-es kiegyezést követően a város gyors fejlődésének köszönhetően a színház egyre szűkebbnek bizonyult feladatai ellátására. 1872-ben létrejött az a bizottság, amely a felépítendő operaház helyét volt hivatva kijelölni. 1873-ban a belügyminiszter versenytárgyalást írt ki az épület megépítésére, ezt Ybl Miklós terve nyerte meg. Az építkezés 1875-ben kezdődött el és kilenc évig tartott.

Magyar Királyi Operaház ünnepélyes megnyitására 1884. szeptember 27-én került sor I. Ferenc József magyar király jelenlétében. A nyitó díszelőadáson a Bánk bán első felvonását, a Hunyadi László nyitányát és a Lohengrin első felvonását adták elő Erkel Ferenc vezényletével. Hamarosan művészi válságba került a társulat, ugyanis sem létszámban, sem pedig színvonalban tudott megfelelni a mindennapi színjátszás követelményeinek. Ehhez anyagi problémák is társultak, hiszen a pesti közönség nem volt képes viselni a produkciók költségeit. A helyzet 1888–1891 között változott, amikor az intézmény igazgatója Gustav Mahler volt, az ő nevéhez fűződik a társulat első „aranykora”. Az első világháború kitörése erősen visszavetette az Opera fejlődését, egy évre be is zárt. A két világháború között művészi szempontból ismét virágzásnak indult, köszönhetően Radnai Miklós és Márkus László igazgatók munkásságának. A második világháborút kisebb sérülésekkel vészelte át, így viszonylag hamar, 1945 márciusában ismét megnyitotta kapuit. Azóta az intézmény hivatalos neve Magyar Állami Operaház. 1951-től a közönség mennyiségi igényeinek növekedése miatt az Operaházhoz csatolták a Városi Színházat, amely 1953-tól az Erkel Színház nevet viseli. Az operatársulat mellett a ház ad otthont a Magyar Nemzeti Balettnek is. Az Opera Europa szövetség tagja. Nemzeti minősítésű, állami fenntartású színházművészeti szervezet.

Az intézmény története

Erkel Ferenc
Az Operaház második előadásának plakátja
Az Operaház nézőtere 1894-ben
Ülések kiosztása és helyárak 1907-ben

Kezdetek

„A dal és zene díszes csarnoka” (ahogyan a Vasárnapi Ujság nevezte) 1884. szeptember 27-én nyílt meg I. Ferenc József jelenlétében. Az előadás a Bánk bán nyitányával kezdődött. A zenekart Erkel Ferenc vezette. Ezt követte a Hunyadi László nyitánya, majd Erkel Sándor vezénylete alatt a Lohengrin első felvonása. Közben a tömeg, amelynek látványosság-igényét az előkelőségek és az udvar bevonulása nem elégítette ki, áttörte a rendőrkordont és ellepte az előcsarnokot, és nem kis időbe tellett, míg az intendáns és a sebtében hívott erősítés kiürítette az épületet. Egyes vélemények szerint Thaisz Elek budapesti rendőrfőkapitány kevéssel később e botrány miatt kényszerült lemondani.

Az intézmény főzeneigazgatója Erkel Ferenc volt. A megnyitás utáni években az Operaház folyamatosan a sajtó kereszttüzében állt, az intézményt sújtó pénzügyi, művészetpolitikai és közönségválsági problémái miatt. Az állandó válság okát abban látták, hogy Pest városának nem volt még elegendően nagy közönsége az intézmény fenntartásához. A látogatottság természetesen hullámzó volt. Ha új igazgató vagy intendáns jött, a közönség egy ideig sűrűbben látogatta, aztán kíváncsisága lanyhult, szinte függetlenül a művészi teljesítmény színvonalától. A kortársak a nemzeti színházi aranykorral összevetve is alacsonynak ítélték a látogatottságot (az 1880-as években az évi alig 200 előadás mellett a kihasználtság 60% körül mozgott). Az intézmény rossz pénzügyi helyzetét státusza okozta, hiszen nem volt sem tulajdonképpeni udvari operaház (azaz, hogy a császári udvar teljes pénzügyi támogatását élvezze), sem pedig önfenntartó városi színház. Létrejöttét tulajdonképpen nem a császár, sem pedig a társadalmi igények, hanem inkább az új magyar birodalmi reprezentáció vágyának köszönhette. Emiatt pénzügyi támogatását is három pillérre helyezték: költségeinek egyharmadát az udvar fedezte, egyharmadát a színház bevételként termelte ki, míg harmadát a magyar Országgyűlés fedezte. A magyar állam azonban elképedve vette észre, hogy az Operaház fenntartása igen költséges, így a költségvetést kezdetben nagymértékben visszafaragta. Csak 1890-re stabilizálódott a helyzet, ekkor kapta meg az államtól az évi 700 000 forintos működési költségeinek teljes egyharmadát. Az Országgyűlés eme álláspontjának oka az volt, hogy sokkal nagyobb arányban várta el a közönségtől a színház támogatását, mint amire az képes vagy hajlandó volt. A bérletrendszer, valamint a magas helyárak miatt az intézmény elsősorban az arisztokrácia számára volt elérhető, később, Budapest fejlődésével az újonnan kialakult „új arisztokrácia”, azaz a pénzvilág képviselőinek körében is egyre népszerűbb lett. A dzsentri- és a hivatalnokréteg (amelynek kulturális felvevőereje kicsiny volt) azonban megmaradt a Nemzeti Színház és Népszínház mellett.

Az Operaház közönségének ez a jellegzetes összetétele ürügyül szolgált a politikai antiszemitizmus számára is – az 1887-es költségvetési vitán az egyik képviselő feleslegesnek mondta, hogy a fővárosi gazdag zsidók kedvéért az állam százezres szubvenciót adjon az Operának. Az alacsonyabb társadalmi rétegeket az sem vonzotta, hogy kedvezményes helyeket alakítottak ki számukra. A szociális helyzet 1911-re változott meg, és a közönség fokozott érdeklődésének bizonyítéka a Népopera megnyitása, amelyben népszerű és olcsó előadásokat rendeztek. Azonban ez a vállalkozás 1914-re csődbe ment, bizonyítva azt, hogy állami szubvenció nélkül lehetetlen operai vállalkozást fenntartani.

Szociális problémái az Operaháznak nemcsak a nézőtéren voltak, hanem az együttesben is. Az Operaház kezdeti nehézségeit az is okozta, hogy nem rendelkezett megfelelő előadói bázissal, legalábbis ami az énekeseket illeti. A kezdeti években a legünnepeltebb magyar énekesek léptek fel színpadán: Ney Dávid, Kőszeghy Károly, Hegedűs Ferenc, Bignio Lajos, Ódry Lehel, Hajós Zsigmond, Gassi Ferenc, Pauli Richárd, Saxlehner Emma, Fleissig Mariska, Reich Irma, Risley Leila, Komáromy Mariska, Maleczkyné Ellinger Jozefa. A társulat 34 magánénekessel, 81 tagú kórussal, 75 tagú zenekarral nyitott. Az énekesek gyenge színvonaláért a Zeneakadémián zajló alacsony szintű énekoktatás is felelős volt, illetve az a tény, hogy a jobb énekesek közül – aki tehette – külföldi társulatokhoz szerződött. A vállalt műsor teljesítése érdekében vendégművészeket kellett hívni, ami viszont nagyon megterhelte a színház költségvetését (Turolla Emma, Gemma Bellincioni, Maria Wilt, Lilli Lehmann, Sigrid Arnoldson stb.).

Az Operaház kezdeti válságának megoldását a közvélemény az igazgatástól várta. A Zenelap írta 1896-ban: „az Operával szemben a legkülönbözőbb ellentétes igényeket támasztják, amelyeknek kielégítésére nincs mód; hogy ezeket mégis kielégíthesse, az Opera fűhöz-fához kapkod. A vége mindig intendánsválság, ideiglenes kormánybiztos kinevezése, intendáns helyettes kinevezése, állandó kormánybiztos kinevezése, állandó intendáns kinevezése. Csupa személyi momentumok, melyek magára az intézetre ki nem hatnak.”

Gustav Mahler

Az állami színházak élén közös intendáns és külön-külön igazgató állott. Az intendáns adminisztratív, gazdasági, illetve politikai irányító funkciót látott el. Első intendánsa, Podmaniczky Frigyes csak másfél évet ért meg az Operaház élén. A művészi igazgatásba nem szólt bele, a művészi teendőket Erkel Sándor intézte. Az Opera válsága Keglevich István első intendatúrája alatt öltött nagyobb méreteket, hiszen őt sem a közvélemény, sem pedig a muzsikus-társadalom nem szívlelte egyéniségének autokrata vonásai miatt. Ekkortól vált hagyománnyá a sajtó egyes köreiben, hogy az Opera minden bajáért egy személyben az intendánst tegyék felelőssé. Őt Beniczky Ferenc követte, akit azzal a megbízással neveztek ki kormánybiztosnak, hogy megvalósítsa a takarékossági terveket. Ő volt az, aki Erkel Sándor helyére Gustav Mahlert állította zeneigazgatónak.

A Mahler–Beniczky érának sikerült csökkentenie, sőt aktívumra fordítania az operai deficitet. Az együttes főleg ifjú magyar erők terén fejlődött; ugyanakkor a leépítések tenor- és primadonnaválságot okoztak. A vendégjátékok új tagok szerződtetését célozták ugyan, de a kapkodás látszatát keltették. Az anyagi takarékosság a díszletkészlet elhasználódásához vezetett. Rossz volt a hangulat a színházban, állandó ellen-kampány folyt Mahler ellen. Az előadások zenei színvonala azonban vitathatatlanul emelkedett, de ez nem csábította eléggé a közönséget a színházba, mert a bevételek csökkentek. Beniczkyt Zichy Géza váltotta. Az új intendáns kezdettől Mahler eltávolítására törekedett, csökkentette a hatáskörét, a művészi irányítás kérdéseiben lényegében teljhatalmat biztosított magának, a tiltakozó igazgatót pedig a minisztériummal feddésben részesíttette. Végül Mahler (aki már korábban is tárgyalt a hamburgi Operával) tetemes kártérítést kialkudva lemondott. Zichy egyeduralommal próbálkozott, mivel szakértőnek képzelte magát. Mahlert Kerner István követte a főzeneigazgatói székben, később Zichy Gézát pedig Nopcsa Elek. Nopcsa korai távozását két, a sajtó által is széles körben taglalt botrány idézte elő: eltávolította Bartók Lajost a drámabírálói állásából, valamint összetűzött Müller Katica balerinával és Máder Rezső karnaggyal. Nopcsa hivatali idejének egyetlen jelentékeny momentuma a rendkívüli millenniumi szezon megszervezése volt. Huszár Kálmán egyéves kormánybiztossága megint közvetlen miniszteriális kormányzást jelentett, őt ismét Keglevich követte.

Keglevich ezután Mészáros Imrét neveztette ki igazgatónak és ezzel a lépéssel az igazgatástörténet egyik nagy botrányának magvát vetette el. Mészáros Imre, az egykori brácsás és zenekari bizalmi, kidolgozta a zenekar progresszív fizetési rendjét, amelynek fontos kiegészítője volt, hogy a zenekari tagok tízévi szolgálat után állandó szerződést kapnak. Ezt a rendszert de facto bevezette, mikor igazgató lett, Keglevich azonban, aki ellene szegült a zenészek követeléseinek, felfüggesztette a fizetésrendezést, és 1901. november 4-én felterjesztette a Belügyminisztériumnak elhatározását, hogy szabadságolja Mészárost, és Máder Rezső karnagyra bízza az ügyvezetést. Ám a zenekar sem hagyta annyiban: az új igazgató, Máder támogatásával közvetlenül a Belügyminisztériumhoz fordult. 1901 végén Széll Kálmán mind a zenekar, mind a kórus fizetését felemelte, tízévi szolgálat után mindkét testület tagjait véglegesítették. Keglevichnek ilyen körülmények között csak a kicsinyes bosszú lehetősége maradt – új meg új kifogásokkal élt az összeg elosztása ellen. Máder Rezső ugyan Keglevich ajánlatára lett operaigazgató, de Keglevich háttérbe szorulása, majd lemondása után ő lehetett az első igazgató, aki intendáns nélkül vezette az intézményt. 1902. szeptember 23-án Széll Kálmán belügyminiszteri rendeletben közölte, hogy nem tölti be az intendánsi állást, és a vezetést közvetlenül az igazgatóra bízza. Máder Rezsőt igazgatása alatt az Operaház anyagi és művészi szempontból egyaránt prosperált: gyorsan növekedett a látogatottság a századforduló mélypontjához képest, a kihasználtság átlagban 70%-os volt (ezáltal Budapest leglátogatottabb színháza volt), az operai együttes oly mértékben megerősödött, hogy a várható nagy szériákra eleve két szereposztással tudott felkészülni.

1907-ben, miután az Operaház átkerült a Belügyminisztériumtól az Apponyi Albert vezette Vallás- és Közoktatási Minisztérium felügyelete alá, ismét Mészáros Imrét nevezték ki intendánsnak. Mészáros, akit kezdetben általános rokonszenv fogadott, korszaka végére az Operaház történetének egyik legvitatottabb igazgatójává lett, egy-egy bemutató után még korrupcióval is vádolták. Az együttes és a zenei stílus rövid idő alatt nagyot hanyatlott, a műsor vonzereje csökkent, az olasz és francia repertoár karmester híján egyre reménytelenebb ápolatlanság benyomását keltette. Mészáros utolsó mentsvárként az operetthez menekült, de gazdasági hasznát így sem találta meg, ezért 1912 májusában, az évad végén maga kérte szabadságolását. Ezután Alszeghy Kálmán főrendezővel együtt ő lett az Opera első örökös tagja. Ez a Nemzeti Színházban már korábban bevezetett rang mindenekelőtt anyagi haszonnal járt: az örökös tag nyugdíjazása után is teljes fizetését kapta. Mészáros azonban nem sokáig élvezhette az örökös tagságot ugyanis pár hónappal visszavonulása után meghalt.

Reformtörekvések: 1912–1918

Bánffy Miklós

A 20. század első évtizedének vége az Operaházban új korszak beköszöntét jelentette, ugyanis Wagner, Puccini és Strauss műveivel véget ért az az éra, amikor az operaház még ötvözte a népszerűséget a magas művészi színvonallal. A közönség nem karolta fel a kortárs művészeket, inkább az elmúlt század nagy zeneszerzőinek alkotásaihoz ragaszkodott. Ezeket a műveket azonban fel kellett újítani. Az Operaházat ekkor grófBánffy Miklós erdélyi arisztokrata vezette, aki saját maga is közreműködött a díszletek és jelmezek megalkotásában. Tevékenysége idején megfiatalodott a gárda, és több-kevesebb sikerrel stabilizálta az intézmény pénzügyi helyzetét. 1912. december 1-jétől, gyakorlatilag azonban már az 1912–1913-as évad kezdetétől az Operaházhoz helyezte át Hevesi Sándort, főrendezői minőségben. A kritika és a közönség szemében egyaránt elsősorban az opera színpadi hatásának lenyűgöző megújulása, a „modern operaművelés honfoglalása” jelezte ezen új korszak kezdetét. Hevesi elsősorban Verdi- és Mozart-felújításokkal foglalkozott. Ugyancsak Bánffy szerződtette - 1913-ban - főzeneigazgatónak Egisto Tangoolaszkarmestert.

A háború kitörése azonban véget vetett Bánffy törekvéseinek, a házat 1914 szeptemberétől 1915 márciusáig bezárták. Az újranyitás után a háborús körülmények, a költségvetés-csökkentés és a hiányos személyzet sem Kern Aurélnak, sem az 1916-ban posztjára visszatérő Bánffynak nem tette lehetővé, hogy az első időszak nagyvonalú, sőt fényűző operapolitikáját folytassák. Bánffy második igazgatói korszakában az intézmény nyitott a modern, avantgárd irányzatok felé. Ennek jegyében zajlottak le Bartók Béla műveinek bemutatói is. Bánffy 1918. november 30-i hatállyal lemondott főigazgatói állásáról, őt Zádor Dezső követte.

A Tanácsköztársaság bukása után részben a hatalomra jutott jobboldal kikövetelte tisztogatás okán, részben a katasztrofális pénzügyi helyzet miatt tagrevíziók, politikai indokú szabadságolások, kényszernyugdíjazások és fizetéscsökkentések következtek be.

A két világháború között

Wlassics Gyula

A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 augusztusában Ábrányi Emil (aki addig karmesterként működött a társulatnál) memorandumot nyújtott be a kultuszminiszterhez az intézmény újjászervezésére. Ennek nyomán kapta meg igazgatói kinevezését próbaidőre. Feladata volt a személyzet csökkentése, a fizetések leszorítása, azaz a költségek csökkentése. A zenei színvonalat különösen súlyosan érintette Egisto Tango távozása, aki politikai okok miatt a kolozsvári intézményhez távozott. Kerner István sem vette fel a karmesterpálcát, helyébe Széll Györgyöt vették fel. Ábrányi állása már 1920 elején megingott. Miközben az intézetet visszakeresztelték Magyar Királyi Operaházra, márciusban híre járt, hogy Ábrányit szabadságolják, művészeti igazgatónak Kernert nevezik ki, az adminisztratív igazgatást pedig Wlassics Gyula veszi át, aki addig a minisztériumban a színházi ügyekkel foglalkozott. Hosszas tanácskozások után végül az 1920/21-es évadtól kezdődően vette át Kerner az irányítást. A pénzügyi keretek nem engedték meg új művek bemutatását. Állandósultak a bérharcok, az Opera ez időtől éveken át úgy nyitotta meg ősszel az évadot, hogy sem a csoportos személyzettel, sem a magánénekesekkel nem sikerült az új szerződéseket megkötni. Az intézmény fennmaradását voltaképpen csak az garantálta, hogy az akkoriban megfogalmazott kultúrpolitikai jelszó, a magyar kultúrfölény egyik adujának számított. Erre hivatkozva harcolták ki a katasztrofális gazdasági helyzetben is évről évre szubvencióját, ami a háború előttitől jócskán elmaradt. 1921 januárjában az egykori Népoperát, a Városi Színházat a régi bérlet lejártával a főváros pályázatra írta ki, amelyen az állam is részt vett. A kultuszminisztérium arra gondolt, hogy ha – viszonylag alacsony árak mellett – az Operaház magánénekes gárdáját a nagy befogadóképességű Városi Színházban is kihasználják, akkor olyan nyereségre tesznek ott szert, amivel az Operaházat is támogatni tudják. A pályázatot Ábrányi nyerte meg, ő azonban a bérleti jogot átadta az államnak, cserébe pedig kinevezték a Városi Színház igazgatójának. A Városi Színház és az Opera korábban különálló operaegyüttesei nem forrtak össze teljesen. Bár a két színház vezető tagjai sűrűn szerepeltek a másik épületben, külön testület maradt a két színház zenekara és kórusa. Kerner István 1921-ben mondott le, helyét Máder Rezső vette át, rendezőnek Anthes Györgyöt nevezték ki.

Pataky Kálmán

Máder és Ábrányi igazgatása alatt sikeresnek indult az állam kettős operai vállalkozása. Bár a Városi Színház árait emelték, azok még így is jóval alacsonyabbak az operaiaknál, úgyhogy a Városinak kölcsönadott (Ábrányi vagy Márkus Dezső által vezényelt) operai előadások rendre telt házat vonzottak. Emellett a két színház együttműködése végre állandósította a kettős szereposztást, s alkalmat adott a fiatal énekesek bemutatkozására. A Városi Színházban debütált többek között Walter Rózsi, Németh Mária, Székely Mihály és Relle Gabriella. A fiatal énekesek a külföld figyelmét is felkeltették. Mivel az Operaház nem tudott számukra megfelelő fizetést biztosítani, ezért sokan, köztük Németh Mária és Pataky Kálmán is, külföldi társulatokhoz szerződtek. Az elszerződéseknek nemcsak anyagi okai voltak: a bécsi, berlini színházakban az énekesek előtt a továbbfejlődés tágabb perspektívái nyíltak meg, ennek köszönhették később technikai tökélyüket és európai hírnevüket. Az elszármazott énekesek közül sokan visszatértek és stagione-szerűen énekeltek az Operaházban is. A húszas évek első felében feltűnt nemzedék vezéregyéniségeinél sokkal szorosabb kötelékben maradtak a magyar színpaddal a náluk valamivel idősebbek, akiknek pályája a tízes évek második felében bontakozott ki, de akik csak 1920 után lettek a repertoár legfőbb hordozóivá (Basilides Mária, Palló Imre stb.).

1922 márciusára kiderült, hogy a vállalkozás pénzügyileg sikertelen volt: hét hónap alatt a Városi Színházban tetemes összegű deficit gyűlt fel. Még mindig ez volt a legolcsóbb színház a fővárosban, és a bevételek nem fedezték az operai gázsikat. A két színház együttműködése nem volt súrlódásmentes: 1923 januárjában Ábrányi memorandumban javasolta a kettős igazgatás megszüntetését. Az időközben elhunyt Anthes György helyét Márkus László vette át. Főrendezőként érkezett, azután művészeti igazgató lett. Márkus operai tevékenységének kezdetén a művészi munkát szinte megbénította a gazdasági helyzet. Az előre meghatározott költségvetésből élő színház nem tudta megvásárolni az új produkciókhoz szükséges alapanyagokat, mert az árak állandóan emelkedtek. Emiatt például a Parsifal díszleteit csak úgy tudták beszerezni, hogy az évad elején előjegyzéssel értékesítették az előadások jegyeit és ebből fedezték a költségeket. Az árak emelkedése és az infláció miatt a zenekar tagjai nagyobb fizetést követeltek. 1923 novemberében kirobbant az első zenészsztrájk. 1924 februárjában a minisztérium az Opera számára is előírta a nagyarányú személyzetleépítést, ezzel egy időben pedig a megmaradt énekesek és zenészek bérének emelését. Később csökkentették az előadások számát, hogy a zenekari tagok több szabadidővel rendelkezzenek, így esélyük legyen másodállásra.

1924 októberében Márkus lemondott művészeti igazgatói tisztségéről, arra hivatkozva, hogy anyagi eszközök hiányában nem tudja terveit megvalósítani. 1924. október közepén felfüggesztették az intézmény tevékenységét a személyzet elégedetlensége miatt. A magyar gazdaság Népszövetségi kölcsönnel történő szanálása éppen azokban a hónapokban zajlott; a Népszövetség szigorúan ellenőrizte a kulturális költségvetést, a kormányzatnak tehát nem volt módjában engedményeket tenni az operai személyzetnek. A vezetőség megpróbált mecénásokat felkutatni az intézmény támogatására, de sikertelenül. 1924. november 14-én a Városi Színház átkerült Sebestyén Géza igazgatásába.

A Radnai-korszak

1925 elején a zenekar bérmozgalmat hirdetett, ennek következtében, február 13-án elrendelték az Operaház bezárását. Végül megegyezés született a bérek tekintetében, de az intézmény igazgatását átszervezték: végérvényesen megszüntették a főigazgatói, illetve intendánsi állást, a két állami színház irányítását különválasztották. Távozott Wlassics Gyula is. Igazgatónak Radnai Miklóst, a Zeneakadémia fiatal tanárát nevezték ki. Radnai új intézkedéseket vezetett be a költségvetési deficit ellensúlyozása érdekében: megszüntették a korábbi helybiztosítási rendszert, az első évadra tervezett 150 bérleti előadást (ezen kívül még 50 bérletszüneti előadást rendeztek) öt bérletsorozatra bontották (A–E) 30-30 előadással, havi négy alkalommal, lehetőség szerint a hét azonos napjain, a napi áraknál olcsóbban, nyolc részletben fizethető bérleti díjakkal, azzal az ígérettel, hogy minden újdonságot először bérleti előadáson mutatnak be, az árakat ezen felül 25%-kal leszállították. Ily módon az Operaház a kisebb jövedelmű rétegek számára is elérhetővé vált.

Nem csak az énekegyüttesben, hanem a rendezés és a szcenika szinte minden területén a Radnai-korszakban kerültek a színházhoz azok a művészek, akik az Opera történetének 1960-ig tartó fejezetét meghatározták. Radnai 1928-ban Sergio Failonit, a genovai operaház karmesterét szerződtette a főzeneigazgatói címre. Failoni mellett feltűnt a karmesteri pulpitus mögött Ferencsik János és Solti György is.

A rövid konszolidációs időszakot 1929-ben gazdasági válság követte, az intézmény költségvetését alaposan lecsökkentették. Ez rákényszerítette az igazgatóságot, hogy megszervezze az „Operabarátok Egyesületét”, amely adakozna az intézmény javára. Az Operabarátok nem is csekély mértékben járultak hozzá az Opera megrendült költségvetésének egyensúlyba kerüléséhez. Radnai ugyanakkor az olcsó vasárnapi előadások számát fölemelte, és 1932–33-tól megindította az „olcsó” ciklusokat (olcsó Wagner-ciklus Wagner halálának 50. évfordulójára nyolc előadással, Verdi-ciklus stb.). 1933–34-ben mindezekhez olcsó balettelőadások is társultak. Ennek eredményeként a költségvetési hiányt az intézet bevételekkel pótolni tudta. 1934-ben az Opera fennállásának ötvenedik évfordulóját nagyszabású magyar ciklussal ünnepelték meg.

A Márkus-korszak

Sándor Erzsi szobra

1935. november 15-én Radnai váratlanul elhunyt. Helyébe az eddigi főrendező, Márkus László lépett. Márkus a lassan sötétülő, háborúba torkolló politikai körülmények között igyekezett a lehetőségekhez képest mind az együttes integritását, mind a munka megfelelő feltételeit, mind a határozott körvonalú műsor- és intézménypolitikát töretlenül megőrizni, sőt továbbfejleszteni. Márkus alatt rendelkezett az Operaház történetének valószínűleg leghomogénebb együttesével. Németh Mária távollétében az olasz drámai primadonna feladatait Báthy Anna, Bodó Erzsi, Tihanyi Vilma és Walter Rózsi látta el. Sándor Erzsi mellett Szabó Lujza tűnt ki a koloratúrszoprán szerepkörben. A társulat tagjai voltak: Halmos János, Laurisin Lajos, Losonczy György, Maleczky Oszkár, Székelyhidy Ferenc, Rösler Endre, Báthy Anna, Orosz Júlia, Kóréh Endre, Dobay Lívia, Gere Lola, Tutsek Piroska, Osváth Júlia, Rigó Magda, Szabó Ilonka, Laczó István, Gyurkovics Mária, Németh Anna, Sárdy János, Udvardy Tibor, Nagypál László, Warga Lívia, Fodor János, Littasy György, Jámbor László.

Az operai személyzeti politika szerves részét alkotta a két világháború közötti korszakban a vendégpolitika. A vendégszereplést az Opera bizonyos állandósággal bonyolította. Kisszámú, az 1930 körüli „válságévadtól” eltekintve, szezononként általában 23–25 előadást rendeztek elsőrangú, nem-magyar vendég közreműködésével, ehhez jött még megközelítőleg ugyanennyi est a külföldön éneklő magyar vendégekkel (Németh Mária, Pataky Kálmán, Anday Piroska, Angerer Margit, Huszka Rózsi, Gyenge Anna és mások). A népművelés eszméje a magyar kultúrpolitikában, hamarosan az operában látta az egyik lehetséges „fölvezetőt”, amely a szélesebb néprétegeket az úgynevezett magas kultúrához irányíthatja. 1936 tavaszán az Operaházban ismét „munkáselőadásokat” tartottak, tizenhat évvel a Tanácsköztársaság után. Az előadásokat a Szociáldemokrata Párt szervezte.

A negyvenes években

Az 1940-es években a jobboldali sajtó követelte az Opera igazgatóságától, hogy a régi bérletes közönséget „arányosítsa”, azaz szorítsa ki a zsidó abonátusokat a színházból. Az igazgatóság e nyomásnak igyekezett ellenállni: ez természetesen csak annyira – és addig – volt lehetséges, amíg az általános politikai helyzet megengedte. 1939. július 1-jén az Operaházban is végrehajtották a zsidótörvényt, „arányosították” az együttest. 11 énekkari és 6 zenekari tagnak, 4 táncosnak, több énekesnek; összesen 37 operaházi tagnak kellett távoznia. Egyes prominens, zsidónak minősülő tagok föllépését azonban egészen a németek bevonulásáig engedélyezték. Márkus az 1943/44-es évadig vezette az intézményt. Utóda Lukács Miklós lett. A nyilasok hatalomátvétele után a vezetőséget menesztették. Az Opera tovább játszott Sámy Zoltán (korábban zenekari tag) igazgatásával, majd a nyilasokat evakuáló vonat elindulása után igazgató nélkül, főképpen azért, hogy a műsorszolgáltatásra hivatkozva a zenekari tagokat mentesíthessék az esetleges behívástól. Karácsonykor, az ostrom kezdetén azután bezárták a Operaházat.

Palánkay Klára szobra az Operaházban

1944 karácsonyától az Operaház nem tartott előadásokat. Hatalmas pincerendszerét óvóhellyé alakították; a társulat tagjai és az Operaház alkalmaottain kívül is sokan húzódtak meg itt az ostrom heteiben, köztük Kodály Zoltán. Az ostrom végén az épület viszonylag kevés sérüléssel, jóformán ép nézőtérrel állt, csak a hátsó traktus és a tetőzet rongálódott meg erősebben. A romeltakarítási munkálatokat és a részben ideiglenes jellegű helyreállításokat követően az Opera már 1945. február 11-én megnyitotta kapuit: hangversenyt rendeztek az alsó ruhatárban, Kodály Missa brevisének ősbemutatójával. A hivatalos megnyitó 1945. március 15-én volt.[29]

A háború utáni évek

A háború után az intézmény igazgatása Komáromy Pál, Székely Mihály és Nádasdy Kálmán kezébe került. Az ő első feladatuk volt a megfogyatkozott létszámú kórus és zenekar pótlása. 1945. április végén a direktórium lemondott, az intézmény – a kultuszminiszter megbízásából – Komáromy Pál vezetése alá került. Az előadások színvonalának fokozatos emelkedését elsősorban Ferencsik János karmester biztosította. Komáromy igazgatósága azonban korántsem volt csendes, hiszen gyakran került konfliktusba a személyzettel. 1945 őszén ez a konfliktus annyira elfajult, hogy a Kultuszminisztériumnak közbe kellett lépnie. Komáromy helyét az évad végén Tóth Aladár vette át.

Az új igazgatónak legfőbb feladata volt a költségvetés rendezése és stabilizációja. Továbbfejlesztette a társulatot, különösképpen a zenekart azáltal, hogy lerombolta azt a régi hagyományt, amely kizárta a női muzsikusokat a zenekarból. Égető probléma volt azonban a karmesterhiány, mivel Sergio Failoni halála után Ferencsik János maradt az egyetlen igazán tekintélyes karmester az Operaházban. Tóth Aladár német kapcsolatainak köszönhetően sikerült szerződtetnie Otto Klemperert, aki 1947-től 1950-ig Budapesten maradt. Távozását az 1950 elején, az Operabál műsorpolitikája ellen indított szélsőbaloldali sajtótámadások váltották ki, ugyanis kifogásolták Mozart és Wagner műveinek ápolásába fektetett tevékenységét. Klemperer vendégeskedése idején törtek ki az utolsó nagy operaházi botrányok. Egy alkalommal A varázsfuvola főpróbájának kissé viharos lefolyását szellőztette a sajtó, máskor a publikummal különbözött össze a karmester azon, vajon szabad-e Simándynak megismételnie a Grál-elbeszélést vagy sem. Mivel időközben Ferencsiket Bécsben is foglalkoztatták, a magyar sajtó felrótta Klemperernek, hogy háttérbe szorítja a hazai művészeket. A sajtó és Klemperer háborúskodása azonban nem zavarta az operajáró közönség érdeklődését, a pénztáraknál rendszerint hosszú sorok kígyóztak.

A háború utáni időszakban az énekesi gárda is lecserélődött, de megmaradtak néhányan a régi társulat tagjai közül is. Az Operaház csillagai voltak Palánkay Klára, Delly Rózsi, Tiszay Magda, Mátyás Mária, Laczkó Mária, Czanik Zsófia, Szecsődi Irén, Takács Paula (szoprán), Laczó István (tenor), Udvardy Tibor (tenor), Nagypál László (tenor), Závodszky Zoltán, Simándy József, Joviczky József, Székely Mihály, Gencsy Sári, Házy Erzsébet, László Margit, Sándor Judit, Bódy József, Faragó András, Ilosfalvy Róbert, Kishegyi Árpád, Melis György, Radnai György és Réti József. A politikai helyzet miatt a magyar művészek elsősorban a kelet-európai országokban (Szovjetunió, Románia stb.) vendégeskedtek, a legtöbb vendégszereplő is innen érkezett, illetve Olaszországból (Giuseppe Taddei, Tito Schipa stb.).

A háború utáni politikai konjunktúrának köszönhetően az operába járók köre kibővült. A Szociáldemokrata Párt a harmincas évek második felében megrendezett munkáselőadásainak hagyományát folytatta. 1945. április 3-án, Munkások az Operáért, Opera a munkásokért jelszóval jótékony célú matinét rendeztek, amelyen bejelentették, hogy megalakul a Munkás Operabarátok Egyesülete. A Magyar Kommunista Párt vasárnap délelőtti munkásbérletet szervezett. A régi törzsközönség is újraszerveződött és megalakították az Új Operabarátok Egyesületét, amely fennállásáig (1948) pályakezdő énekesek számára biztosított ösztöndíjakat. Az új közönség mozgósításának fő eszköze az árak leszállítása, jellemző formája pedig az úgynevezett akciós előadás volt, vagyis a közönség egy-egy külön csoportjának rendezett előadás, amelyre a jegyeket nem piaci úton, hanem párt, szakszervezet vagy más intézmény közbeiktatásával adták el. Ilyen előadásokat szerveztek például a rendőröknek, tisztviselőknek stb.

Az ötvenes évek

A látogatottság a háborút követően fokozatosan nőtt, majd az 1950-es évek elején a hatalom kultúrpolitikájának köszönhetően robbanásszerűen megugrott. Versenyképességét a prózai színházakkal szemben az 1954-es esztendőben veszítette el, amikor megvonták a bérleti kedvezményeket.

Az Erkel Színház

Az 56-os forradalom után. Az 1950 körüli látogatottsági hullámot az Operaház egymaga nem tudta befogadni, hiszen maximális kihasználtság mellett is évente csak 400–450 ezer néző fordulhatott meg benne. A probléma áthidalására kezdetben a Városi Színházban rendeztek előadás-ciklusokat, majd a Zeneakadémián is. A Városi Színházban hamarosan fölénybe kerültek az operaelőadások, így azt a Népművelési Minisztérium 1951. szeptember 1-jétől az Opera kezelésébe adta és átnevezték Erkel Színháznak. Az 1955–56-os kulturális változások következtében erősödött a konkurencia a prózai színházak részéről, amelyek egyre nagyobb közönséget vontak el az Operaháztól. Ennek ellenére az Operaház évi látogatottsága (az Erkel Színházzal együtt) egymillió fő felett maradt.

Az 1956-os forradalmat követően az intézmény erős cenzori felügyelet alá került, számos előadást betiltottak, ennek ellenére népszerűsége töretlen maradt. Az ötvenes évek második felétől az Operaház intézménytörténete kevéssé volt eseménydús. Ez részben az erős cenzúrának, illetve a politikai konjunktúra miatt sokkal „tapintatosabb” sajtónak is betudható. Tóth Aladár távozása után három évig provizórikus jellegű maradt az igazgatás. 1957 elején kormánybiztos irányított, azután Palló Imre állt egy esztendeig az intézet élén, majd Fajth Tibor igazgatóhelyettes vitte az ügyeket Nádasdy Kálmán igazgatói kinevezéséig.[31]

Az ötvenes évek végén az intézmény ismét bekapcsolódott az operaművészet nemzetközi vérkeringésébe. Számos világhírű énekes lépett fel a színpadán: Helge Roswaenge, Nicola Rossi-Lemeni, Giuseppe Di Stefano, Giulietta Simionato, Piero Cappuccilli, Luciano Pavarotti, Giacomo Aragall, Carelli Gábor, Kónya Sándor, Renata Scotto, Felicia Weathers stb. Ez a bekapcsolódás ugyanakkor lehetőséget teremtett az intézmény társulatának külföldi vendégszerepléseihez is. Ezek a szereplések 1958-ban kezdődtek, moszkvai és leningrádi vendégjátékokkal, a hatvanas és hetvenes években folytatódtak, és általában kedvező kritikai visszhanggal jártak. A nemzetközi vérkeringésbe történt bekapcsolódás idején vált nyilvánvalóvá, hogy az elzárkózás és tömegtermelés évei nem váltak az énekesegyüttes, a kórus, a zenekar és a színpadi kultúra javára. A stílus egyes területeken avíttnak bizonyult a vendégjátékok reflektorfényében, azok az előadó-művészetet érintő esztétikai elvek, amelyeket a szocialista realizmus jelszavával megkíséreltek kidolgozni, még a színpadművészetben sem gyümölcsöztek. A harmincas évekbeli szereplőgárda letűnt, a negyvenes évek közepén-végén fellépett nemzedéknek pedig épp néhány addig különösképpen exponált tagja nem állta ki az európai összehasonlítást: „a budapesti Operában – írta 1966-ban Ernst Krause – természetes, de nem elsőosztályú hangok uralkodnak”.

Hatvanas és hetvenes évek

Színházi válság

Az az operai ideológia, amelyre 1950-ben az Opera működését (főképpen műsorpolitikáját) alapozták, gyakorlatilag összeomlott, és évekbe telt, amíg kialakult egy új pragmatikus művelődéspolitikai koncepció. A régi operai ideológia szociológiai aspektusán egyelőre nem kellett változtatni, mert az ötvenes évek elejének nagy nézőszám-bővülése az évtized végéig megmaradt. A nézőszám az 1960-as évek közepén indult folyamatos csökkenésnek és az 1969/70-es évadra 575 ezerre fogyott. Az évi előadások számának mélypontja az 1974/75-ös évad volt, mindössze 500 előadással. A sajtó nem foglalkozott a korábban megszokott hevességgel a nézőszám csökkenésével, és csak nagyon halkan lehetett kimondani, hogy nem a csökkenés az irreális, hanem a korábbi nagy felfutás nem volt hosszabb távon fenntartható. Időnként felvetődött a gondolat, hogy Budapestnek szüksége van-e egyáltalán két operaházra? Ilyen körülmények között az állam visszatért az 1950 előtti gyakorlathoz, és a gazdasági helyzettől függően nagyobb vagy kisebb összegekkel szubvencionálta az Operát. A hetvenes évek elején az összköltségvetés 80%-át már az állam fedezte. A látogatottság pangásának korszakában az Opera megpróbálkozott a régi recepttel: a hatvanas évek végén operettelőadásainak számát a korábbi huszonegynéhánnyal szemben, átmenetileg, hatvanra növelte. Ennek következtében nőtt a látogatottságban az operettnézők aránya. De minthogy a nyilvános (színházi) műsorszolgáltatás általános válsága volt tapasztalható, ez a megoldás nem bizonyult hasznosnak. Ezt alátámasztotta az a tény is, hogy a hatvanas évek végén az operettek és zenés darabok látogatottsága az operaelőadásoknál meredekebben csökkent. Csak 1967–68-ban volt Budapesten több operett-, mint operalátogató, de ehhez az Operaház is hozzájárult operett-előadásai számának növelésével. Az opera tehát a nagy nézőszám-csökkenés ellenére a népszerű zenei műfajoknál sikeresebben vészelte át a színházi válságot. Az operai látogatottság hatvanas évekbeli csökkenéséhez hozzájárult az is, hogy a konszolidációs időszak után teret kapott a korábbi avantgárd alkotások egy része, és a magyar opera új irányának egyes művei is fokozott modernizmussal tűntek ki. Ez mind az „új”, mind a „régi” közönségre elidegenítően hatott.

Új vezetőség, új énekesi generáció

Az intézmény művészi színvonalának emelése érdekében 1961-ben Lamberto Gardellit hívták meg meg Koppenhágából, hogy erősítse és szervezze újra az intézmény zenei irányítását. Akárcsak elődei esetében, Gardellinek sem volt könnyű dolga, ellene is megindultak az intrikák, a kritikák is egyre vitriolosabb hangnemben támadták. Gardelli munkássága elsősorban a zenekar hangzásában érződött, több olyan felújítása volt, amelyeknél belenyugodott abba, hogy az énekes annyit – és csak annyit – hoz, amennyire képes. Az 1960-as évek vezető énekes nemzedékének egyes tagjai az ötvenes évek kezdete óta jelen voltak már a társulatban: Melis György, Simándy József, Ilosfalvy Róbert, Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet, Déry Gabriella, Dunszt Mária, Vámos Ágnes, Moldován Stefánia, Ágai Karola, Réti József, László Margit, Bartha Alfonz, Andor Éva, Kalmár Magda. 1970 körül a színház európai viszonylatban is kiemelkedő énekes-utánpótlást szívott föl a Zeneakadémiáról, főképpen a drámai szoprán szólamban: Kasza Katalint, Kovács Esztert és Ercse Margitot. Közel egy időben indultak, szenzációt keltve Verdi- és Puccini-szerepekben Laczó Ildikó, Dobránszky Zsuzsa, Sudlik Mária, Marton Éva. A férfi énekesek közül kiemelkedtek például Kováts Kolos és Begányi Ferenc.

A legnagyobb feltűnést az operai – sőt az operaközönségen kívül eső – körökben a hetvenes évek közepén Sass Sylvia keltette, aki a háború utáni korszak legigazibb primadonnájának készült az Operaházban. Az ő pályafutása is meglehetős hirtelen a nemzetközi színpadokra terelődött. Ezt követően Tokody Ilona és Kincses Veronika vették át a primadonna szerepkört.

Ferencsik Jánosnak a hatvanas évek jelentették művészetének végső érlelődését. Lukács Ervin és Erdélyi Miklós az ötvenes évek végétől jelentek meg a karmesteri pódiumon. Sűrűn vezényelte az operai előadásokat Borbély Gyula, Blum Tamás, később Oberfrank Géza, Medveczky Ádám és Kovács János.

Az 1970-es évek elején számos neves énekes megfordult az Operaház és az Erkel Színház színpadán, többek közt Mario del Monaco, Nicolai Gedda, Theo Adam, Anja Silja, Grace Bumbry, Montserrat Caballé, Carlo Bergonzi, Tito Gobbi, Elena Suliotis, Leonie Rysanek, Plácido Domingo, Boris Christoff, James King, Karl Ridderbusch, Donald McIntyre, Fiorenza Cossotto, Katia Ricciarelli és José Carreras.

Az évtized vége felé a vendégjátékok száma valutáris okokból jócskán csökkent. A hetvenes évtized kezdetén az Opera látogatottsága ismét növekedni kezdett.

Nyolcvanas évek

Az 1980-as évek elején – Mihály András igazgatásának idején – az Operaház külseje is elvesztette régi képét, miután az évtizedekig halogatott épületrekonstrukciót néhány incidens után, amelyek könnyen végzetesre is fordulhattak volna, megkezdték, s az Operaházat 1980 tavaszán bezárták. Ennek következtében az előadások száma 300-ra csökkent, ekképpen a nézőszám is lecsökkent. A társulat ideiglenesen az Erkel Színházba költözött át.

Felújítási munkálatok

Erkel Ferenc szobra a homlokzaton

Az 1960-as évektől a közönségforgalmi részen folyamatos felújítás folyt, az üzemi részeken azonban a helyzet tarthatatlanná vált. 1951-ben ugyanis az Erkel Színház közös üzemeltetés alá került az Operaházzal, felduzzasztva ezzel az együttes és az adminisztráció létszámát. Az Erkel Színház épületében viszont sem műhelyek, sem raktárak, sem próbatermek nem álltak rendelkezésre, így minden produkció előkészítése az Operaházban folyt. E problémák enyhítésére épült fel 1981-ben a Hajós utcai üzemház. Ide költözött át az adminisztráció és a próbatermek, műhelyek egy része. A teljes rekonstrukció azonban egyre elodázhatatlanabbá vált. 1976-ban a színpadgépezet egyik hengere megrepedt, a hidraulikát le kellett állítani. Átmenetileg álló díszleteket használtak, majd 1980 júniusában megkezdődött az épület külső-belső felújítása. Az aprólékos munka nyomán megújult Operaház 1984. szeptember 27-én, a 100 éves évfordulóján nyitotta meg ismét kapuit.

A rendszerváltás óta

Az 1989-es rendszerváltást követően az intézmény pénzügyi forrásai is jelentősen lecsökkentek. Ekkor már új énekesi gárda kezdett kialakulni fiatal énekesekből, akik közül néhányan nemzetközi karriert is befutottak (például Lukács Gyöngyi, Miklósa Erika, Rost Andrea, Komlósi Ildikó, Fried Péter), de érkeztek énekesek határon túlról is, mint például Daróczi Tamás, Kálmándi Mihály és Kiss-B. Atilla Kolozsvárról. A 2000-es évek elején, a folyamatosan romló anyagi körülmények között, az Operaház vezetősége arra kényszerült, hogy meghirdetett, kiszerepezett és bebérletezett bemutatókat hagyjon el. A kényszer szülte helyzetben korábban már játszott, de műsorról levett előadásokat újítottak fel. A költségek csökkentését létszámleépítésekkel is próbálták megoldani.

2006-ban határoztak az életveszélyesnek nyilvánított Erkel Színház bezárásáról. Néhány biztonsági beruházás és felújítás után az épületet korlátozott módon használták, mind próbákra, mind előadásokra, 2008-ban azonban bezárták a közönség előtt, az ott tartott előadásokból néhány darabot az Andrássy úti palotába helyeztek át, illetve egyet a Thália Színházba, ahol új bemutatókat is tartottak. 2013. március 1-jén a több lépcsős felújítás első fázisa végén a Magyar Nemzeti Balett, a Győri Balett és a Pécsi Balett közös "Pas de Trois13" című produkciójával nyitotta meg újra kapuit, 2013 novemberétől már ismét teljes értékű játszóhelyként működik.

Az utolsó nagyszabású felújítási munkálatokra, a 125. évadot megelőzően került sor, 2008 nyarán. Ennek keretében többek között kicserélték a színpad padlójának koptatórétegét, és sor került a vörös bársonyfüggöny, valamint az ügyelő hívórendszer cseréjére is. A hátsó színpadot csak javították, újracsiszolták és festették. Kicserélték az üzemképtelen fő- és segédügyelői pultot, valamint az alsó színpadgépezet elavult alkatrészeit. A Magyar Állami Operaház 2009. szeptember 26-án és 27-én operagálával és ünnepi koncerttel tisztelgett az Ybl-palota átadásának 125. évfordulója előtt, ennek során a dalszínház megismételte az 1884. szeptember 27-i ünnepi nyitóest programját.

Új korszak kezdődött Ókovács Szilveszter főigazgatóként való idehelyzésével. Az Operaház szervezeti átalakítását tűzte zászlajára. 2012. december 31-ig bezárólag valamennyi magánénekes elbocsátásával megszűnt az énektársulat. (A magánénekesek száma 2000 óta csökkent 110-ről 34-re, miközben magyar és külföldi vendégművészek egyre nagyobb számban énekeltek az előadásokon.) Ezután minden énekes évadokra és szerepekre szerződik, jelentősen megemelt tiszteletdíjért. Ugyanez a koncepció érvényesült a karmesterek esetében is. Az átalakítás során összesen 160 operaházi dolgozó állása szűnt meg, vagy alakult át szerződésessé. Bevezette az ún. semi-stagione játékrendet, amelyben a repertoár produkciói hetente váltják egymást átfedéses szerkezetben. Az Operaház költségvetési támogatását és előadásszámát növelte, több új programot és akciót indított a közönség utánpótlására. Főigazgatósága alatt újra nyílt az Erkel Színház. 2012 augusztus 31-től általános kormányzati átszervezés miatt megszüntették kormánybiztosi pozícióját, amely 2012 szeptember 1-től "megbízott", majd 2013. január 28-tól "rendes" főigazgatói kinevezésbe fordult át. 2015-re az állami szubvenció deklarált mértéke : 12,5 milliárd Ft-al soha nem látott összeget ért el. A bemutatók száma szintén soha nem látott méreteket öltve 32-re növekedett. A megnyitó 130. évfordulóját 2014. szeptember 27-én élő tömegjelenetet is tartalmazó rendhagyó gálaesttel, filmbemutatóval és az Operaház történetét bemutató könyv megjelentetésével ünnepelték. 2014/2015 évad végén bejelentették az Operaház halaszthatatlan felújítását 2017-re.Továbbá az un. "Eiffel"-központ létrehozását Kőbányán, amely színháztermet és próbatermeket foglal magába.

Az igazgatót, Ókovács Szilvesztert 2018. február 15-től újabb öt évre bízták meg az intézmény vezetésével. Mandátuma 2023. február 15-ig tart.

 

Forrás: Wikipédia

 

 

 

 

 

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »

 

Helyi Programok / események

További helyi programok / események »

 

Helyi szolgáltatók

További helyi szolgáltatók »